Találtam egy cikket Szendi Gáborral, aki az egyik kedvencem, használjátok szeretettel.
Írója: Aujeszky Nóra Ilona
A kiemelések az én reakcióim
Jó olvasást!
A gyógyszeripart az üzlet érdekli, nem a tudományos igazság – mondja a Mandinernek Szendi Gábor klinikai szakpszichológus, szakíró. A nagy vitákat kiváltó nézeteiről ismert Szendi szerint a pszichiátria áltudomány, emberi akarat nem létezik, a legjobb magyarázat az ember működésére pedig mindig az evolúcióban rejlik. Szerinte a depressziónak is evolúciós célja van: valójában gyógyulási mechanizmus. Az emberek 15 százalékát sújtó, „indokolatlan" depressziót a nyugati táplálkozással magyarázza. Szendit az eltérő keleti és nyugati boldogságeszményről, a közösségek szerepéről és a paleolit táplálkozásról is kérdeztük. Interjúnk.
Sokan emlékeznek a nagy vihart kavart cikkére, amelyet az antidepresszánsokkal kapcsolatban írt. Azóta sikerült a vitát tudományos fórumon folytatni?
Sajnos nem. Úgy kezdődött az egész, hogy annak idején vizsgálódásaim során a placebo-kutatással kapcsolatban egy érdekes összefüggéssel találkoztam, miszerint az antidepresszánsok hatása a placebóval egyenértékű. A klinikai szakpszichológus képzésemen írtam belőle egy dolgozatot, amire jelest és nagyon sok pozitív megerősítést kaptam. Szerettem volna publikálni a tanulmányomat, mert úgy gondoltam, hogy a pszichiátereknek ez új információt jelentene. Buda Béla is támogatott, de ennek ellenére a kiszemelt hazai pszichiátriai szaklap nem közölte le a tanulmányomat. Ekkor Buda felkérésére megírtam Antidepresszáns és placebo c. szakkönyvemet, amit belső kiadványként Buda intézete kiadott, s elküldték 800 befolyásos pszichiáternek. Senki nem reagált. Ekkor vált világossá, hogy itt tudományos vita nem lesz.
Ezért megírtam esszé formában a Mozgó Világnak, és akkor kitört a botrány. Közellenséggé váltam, a saját intézetemben is, ahol tudományos munkatársként dolgoztam. Bognár Róbert, a Mozgó Világ szerkesztője javaslatára megírtam a témát népszerű stílusú könyv formájában, ez lett a Depresszióipar. Azzal találtam szembe magamat, hogy a pszichiáterek falanx-szerűen összezárnak, még a nevemet sem lehetett kiejteni. A társadalom részéről pedig a mai napig lanyha érdeklődést lehet tapasztalni. Csak azokat hozza lázba a dolog, akik éppen pórul jártak. Például antidepresszáns-hatásra öngyilkos lett valaki a családban, vagy szembesültek az antidepresszánsok megannyi mellékhatásával, vagy a megvonási tünetek miatt nem tudják elhagyni a gyógyszert. De a többség teljesen naiv, ma is százezrek sétálnak be a rendelőkbe, ahol felírják nekik az antidepresszánst, mint mindenre jó csodapirulát, amitől az ígéret szerint majd boldogok lesznek, elmúlik a migrénjük, a kényszerbetegségük, a bulimiájuk stb. De nem lesznek boldogok, nem múlik el semmi, csak lesz egy rakás problémájuk tőle.
Miért nem fogadja be kutatási eredményeit a szakma?
A gyógyszeripart az üzlet érdekli, nem a tudományos igazság. Ipari méretekben folyik a tudományos hamisítás, az antidepresszánsok esetében a tudományos közlemények jó részét reklámcégek írják, s jó pénzért megvásárolt szakemberek adják a publikációkhoz a nevüket. A pszichiáterek egy része nem tud vagy nem akar tudni erről, a beavatott cinkosok pedig mindent megtesznek a pszichiátria ellen irányuló kritika elhallgattatásáért. Hiszen létezik felelős kutatás is, a sikerpropaganda mellett súlyos kritikát megfogalmazó kutatások is olvashatók. De különösen az orvostudományban van így, hogy a mainstream tudomány elválaszthatatlanul fonódik össze súlyos üzleti érdekekkel, és csak a háttérbe szorított kisebbség képviseli a tudományos igazságot. Ők a jövő tudománya, de ma ők a „légy a levesben”. A pszichiátria gyakorlatilag egy pszeudo-tudomány. A tudományosság minden kellékével rendelkezik, valójában csak éppen a tudományos állításai nem támaszthatók alá.
A pszichiátria tényleg pszeudo-tudomány lenne?
Pszeudotudomány az, amely a tudomány nyelvén, a tudomány módszereit mímelve tudományosan igazolhatatlan állításokat fogalmaz meg. Thomas Szász vagy hazánkban a pszichiátria problémáival sokat foglalkozó Bánfalvi Attila professzor fogalmazták meg, hogy a pszichiátria, amint fel tudná mutatni a mentális betegségek mögött meghúzódó agyi elváltozásokat, egyben fel is számolná önmagát és beolvadna a neurológiába. Ezért a pszichiátria folyamatosan küzd azért, hogy önálló tudományterületnek állítsa be önmagát. A pszichiátria paradigmája az ún. kémiai kiegyensúlyozatlanság teóriája, azaz depresszióban a szerotoninból kevés, pszichózisban pedig a dopaminból túl sok van. Egyik sem igazolható, sem elméletileg, sem gyakorlatilag. Történelmi perspektívából a pszichiátria feladata kivonni a társadalomból a törvényt nem sértő, de zavart keltő elemeket. A pszichiátria korábbi borzalmas módszereinek (verés, fojtogatás, inzulin kóma, elektrosokk, lobotómia és a bezárás) lényege mindig a „lecsendesítés” volt. Mára csak annyi változott, hogy ezt most vegyületekkel érik el. A pszichiátriai gyógyszerek nem gyógyítanak, hanem eltompítanak, közömbössé tesznek. A csendes beteg a jó beteg.
Ön szerint a pozitív pszichológia a depresszióra jelenthet megoldást?
Önmagában nem. A pszichológia a negatív kognitív sémák, a negatív gondolkodás felől közelíti meg a depressziót, de ez is csak részigazság. A valóság az, hogy a depressziót egy pszicho-neuro-biológiai elmélet, a gyulladáselmélet magyarázza, amiről írtam is egy könyvet (Szendi Gábor: Boldogtalanság és evolúció – a szerk.). Ha jobban megnézzük, az 1950-es évektől kezdett el rohamosan nőni a depressziósok száma, pedig a háború után béke és fokozódó jólét köszöntött be (még hazánkban is, összehasonlítva a háborús évek helyzetével). Elgondolkodtató, hogy ennek ellenére több százszorosára nőtt a depressziósok száma. Ma adott pillanatban egymillió emberből 150 000 fő depressziós, ami elég furcsa. Mi történt a háború után? Az ötvenes évektől egy jelentős elhízási hullám söpört végig a nyugati világon, melynek következményeként mára az Amerikai Egyesült Államok lakosságának 70 százaléka túlsúlyos vagy elhízott, míg Magyarországon ez az arány 60 százalék. A túlsúly pedig magas gyulladásszinttel jár. A depresszió és a szívbetegség párhuzamosan kezdett egyre gyakoribbá válni, mivel mindkettő gyulladásos természetű megbetegedés. Minden gyulladásos betegségben igen nagy a depressziókockázat.
Tehát a depresszió oka a szervezetben lévő gyulladás?
A depresszió gyulladáselmélete többszörösen igazolható. A táplálkozással való összefüggésre eddig öt olyan vizsgálatot végeztek, amelyek pszichiátriai szaklapban is megjelentek. Röviden összefoglalva: a finomított szénhidrátok fogyasztása elhízáshoz és magas gyulladásszinthez vezet. A vizsgálatokban két csoport depressziókockázatát hasonlították össze. Az egyik csoport tagjai egészségesebb étrenden éltek (kevés cukor, kevés finomított liszt), a másik csoport pedig a szénhidrátalapú nyugati étrendet követte. Mindegyik vizsgálatban az derült ki, hogy azoknál, akik egészségesebben táplálkoztak, feleakkora volt a depresszió kockázata. Ezt az alacsonyabb gyulladásszint magyarázza. Az is igazolható, hogy a gyulladáscsökkentő gyógyszereknek, pl. az aszpirinnek antidepresszív hatása van, de mondjuk a mellékhatások miatt ezt nem ajánlanám. Állatkísérletekben igazolták, hogy azok az egerek, melyekben kiiktatták a gyulladásért felelős géneket, tartós stresszre sem válnak „depressziósakká”.
*
„A lelki stressz mindig gyulladást okoz az ember szervezetében.”
A stressz hogyan hat a gyulladásszintre?
A vizsgálatok bebizonyították, hogy a lelki stressz, a lelki fájdalom, a veszteség mindig gyulladást okoz az ember szervezetében. Aki sok finomított szénhidrátot fogyaszt és elhízott, annak már eleve magas a gyulladásszintje, ha erre jön egy kis munkahelyi stressz vagy bármi, már elérte a depresszióküszöböt. Az agy erre a magas gyulladásszintre úgy reagál, mintha ártalom érte volna a szervezetet és behúzza a kéziféket. Az evolúció során a következő ártalmak voltak jelen: fertőzés, sebesülés, veszteség – ez a három okozhatott gyulladást. Ma hozzájön az evolúciónkba be nem kalkulált tényező: a finomított szénhidrátalapú táplálkozás. Gyakorlatilag ezzel magyarázható, hogy az emberek 15 százaléka depressziós.
Van a depressziónak „célja”?
Depresszióra mindenki „képes”, mert a depresszió az evolúció során kialakult védőmechanizmus: célja, hogy a sérült, beteg vagy komolyan traumatizált ember kerüljön ki a „forgalomból”, azaz ne legyen semmihez kedve, csak feküdjön és aludjon. Ez a gyógyító depresszió. Állatkísérletekben ezt betegségviselkedésnek nevezik. Manapság az esetek többségében indokolatlan depresszióval találkozunk. Indokolatlan, mert nem életesemények, hanem a gyulladás okozza. A pozitív gondolkodás a nyugati ember gyulladásszintjéből csak a felső réteget tudja kezelni, a mélyebb réteget nem, amit a táplálkozás okozta anyagcserezavar okoz. Kimutatták, hogy minél pesszimistább valaki, annál magasabb a gyulladásszintje.
És a mozgással mi a helyzet?
A mozgás is gyulladáscsökkentő: az utóbbi 12 év vizsgálatából kiderült, hogy a lábizomrostok összehúzódása végső soron (többlépcsős folyamat eredményeként) gyulladáscsökkentő anyagokat szabadít föl. De azoknál, akik csak súlyzóznak, a hatás nem jelenik meg. Akik viszont aerobikoznak vagy futnak, vagy bármilyen lábmozgást végeznek, ott komoly gyógyulást lehet elérni. A depressziót gyógyítani lehet mozgással.
Azt írta, hogy a modern boldogtalanság oka a nyugati étrend. Ön szerint a paleolit táplálkozás lehetne a boldogság kulcsa?
A boldogsághoz azért több kell, de a depressziókockázatot jelentősen csökkentené. De hogy ne hazabeszéljek, mindig el szoktam mondani, hogy nem akarok mindenkit paleóra megtéríteni, már a low-carb is óriási előrelépés. A low-carb alacsony szénhidrát-bevitelt jelent, a paleó is egy low-carb irányzat. A különbség a klasszikusnak nevezhető low-carbhoz képest az, hogy a paleo evolúciós szempontokat is figyelembe vesz. Például aki csak low-carbos, nyugodtan ehet sajtot meg ihat tejet, a paleóban mi ezt különböző okokból nem ajánljuk. De ha most valaki megkérdezné, mi a legfontosabb: azt mondanám, hogy a low-carb. További finomításokat lehet tenni, de valószínűleg nem az fog problémát okozni, ha sajt is kerül a low-carb étrendbe, hanem az igazi probléma a rengeteg kenyér, tészta, burgonya, rizs, cukor (és gyümölcscukor) fogyasztása. A paleo nem egy kiagyalt valami: a világ tudományosan legalátámasztottabb étrendje. Óriási kutatási anyag áll mögötte. Gyakorlatilag a haladó táplálkozástudományi kutatásokból és téglákból föl lehet építeni a paleót. És ne felejtsük el, hogy a civilizációs betegségektől mentes természeti népek is paleón élnek.
Milyen egy igazi ünnepi paleo menü?
Egy jellegzetes menü úgy néz ki, hogy van valamilyen hús vagy hal, hozzá pedig zöldségköretet tálalunk. Ha pedig a gulyáslevesbe csipetke és krumpli helyett zellert teszünk, kész a paleo gulyás. Kenyér, krumpli és rizs nélkül lehet élni. Rengetegféle zöldségköret, húsétel, különböző halak, tojásos étel létezik. Egy magyar szakácskönyvet átlapozva láthatjuk, hogy minden második recept paleo. Amikor egy elhízott, cukorbeteg, magas vérnyomású ember gúnyolódik a paleón, nem gondol bele abba, hogy a saját sírját ássa. Nemrég találkoztam valakivel bevásárlás közben, megkérdezte, hogy érdemes-e áttérni. Ránéztem és azt feleltem, hogy tíz évet nyerhetne vele. Az emberek ragaszkodnak a megszokott ételeikhez, ezért könnyebbség, hogy létezik paleo kenyértől paleo bejglin át minden. Az új könyvemben is írtam arról, hogy van a paleón belül is egy puritán irányzat, ami szerint a természeti népek nem esznek süteményeket. Paleo süteményt természetesen nem kötelező enni, de a természeti népek ugyanúgy sütögetnek lepényeket meg kekszeket.
A csokoládéról mit mond a paleo?
Az étcsokoládé nemhogy árt, hanem bele kell illeszteni az étrendbe. A kakaónak rendkívül komoly pozitív hatásai vannak. A kávéval kapcsolatban is sok tévhit terjed, pedig szinte csak jót tudunk róla mondani: felére csökkenti a Parkinson-betegség és a cukorbetegség kockázatát, és így tovább.
Ha csak egy dologban változtatná meg valaki az étrendjét, mit tanácsolna neki?
Az első a finomított szénhidrátok elhagyása. De a növényi olajokat is száműzni kéne étrendünkből. Ez alól kivétel az olíva- és a kókuszolaj, de a hagyományos napraforgó-, repce- és mogyoróolajnak kifejezetten gyulladáskeltő hatása van, serkenti a rákos daganatok növekedését és a vérrögképződést is elősegíti. Ha valaki már csak ezt elhagyja, sokat tesz az egészségéért. Átszoktatták rá a lakosságot, pedig nincs olyan mutató, ami szerint egészségesebb lenne a növényi olaj, viszont rengeteg kárt okoz. Az amúgy is magas gyulladásszintre szó szerint olyan olajat öntenek, ami tovább növeli a gyulladást.
„Kevés embernek van harmonikus, kiegyensúlyozott élete”
Ön milyen meghatározó társadalmi problémákat lát manapság?
Nagyon kevés embernek van harmonikus, kiegyensúlyozott élete. Ha csak azt vesszük, hogy a házasságok fele felbomlik, már ott gond van. Az élettársi kapcsolatokról pedig tudjuk, hogy az emberek abba nem fektetnek annyi energiát, s ennek leginkább az abban felnövő gyerekek isszák meg a levét.
Nézzük a tényeket: egy házas férfi 20 százalékkal többet keres, mint egy nem házas férfi. Nem azért, mert tudják róla, hogy ő házas, hanem mert egyszerűen szorgalmasabb és több munkaórát vállal. Ezt a jelenséget házassági prémiumnak hívják. Nem a munkaadó adja, hanem a férfi küzdi ki. Ennyivel jelent például kevesebbet egy élettársi kapcsolat, sőt, az ilyen a gyerekek nagyon sok hiányt szenvednek érzelmileg is, anyagilag, összehasonlítva a házasságban élő családokkal. Ami nekem nagyon nem tetszik, az az, hogy az emberek fele megcsalja a házastársát. Nem lehet azt mondani, hogy a férfiak hűtlenebbek, mert nyilván többnyire mások feleségével csalják meg a házastársukat, de ettől ez a világ nagyon kétszínűvé válik.
Aztán túl nagyok a vagyoni különbségek: nagyon szétszakadt az ország, és ennek az egészségügyben is érezhető a hatása. Tényleg arról van szó, hogy a szegény meghal, a gazdagot pedig életben tartják. A szegény nem tudja elérni, hogy rákgyanú esetén hamar megkapja a megfelelő ellátást. Hiába van rendelet rá, hogy két héten belül diagnózist kell kapnia rá, nem fog, mert ha egyszer nincs férőhely, akkor nincs férőhely. Pedig ilyenkor csináltatni kell egy PET-vizsgálatot, amire esetleg a szegény ember addig vár, amire áttétek alakulnak ki és már nem is operálható. A gazdag ember ugyanakkor már másnap befekszik a magánkórház gépébe. Sajnos a társadalmi igazságtalanság az egészségügyi ellátásra is vonatkozik.
Mit kellene erősíteni a magyar társadalomban?
Hiszek a civil szerveződésekben, melyek igazi közösségi összefogást jelentenek, ami az ország lelke lehetne. Mégis, a politika nem nézi jó szemmel tevékenységüket, mert a közösségek önálló életre kelnek, nem irányíthatók. Az emberek az evolúció során óhatatlanul kooperáló lényekké alakultak, így ez az erős késztetés bennünk van. Csak három ember álljon oda egy asztalhoz, amit az emeletre kell felvinni, pillanatok alatt mindenki tudja a szerepét, nem kell egy negyedik ember, aki irányítja őket. A kooperáció a vérünkben van és ez az alapja a közösségek működésének. És a közösség célt és értelmet ad az életnek.
Hogy látja a közösségek szerepét a világ más tájain?
A keleti társadalmakban az egyén föloldódik a tömegben. Ez az ősi emberi működési módunk, de nálunk ez már eltűnt. Ha az agyműködést nézzük: amikor a nyugati ember magáról és a többiekről beszél, az agyában a homloklebenyben élesen elhatárolódó területeken jelentkezik az aktivitás. A keletiek agyában mindkét esetben van egy átfedés, náluk szó szerint értendő a „lélekben egyek vagyunk” kifejezés. Ezzel szemben nálunk egyre fokozódó individualizáció ment végbe a felvilágosodás óta. Az ősközösségekben az emberek igenis érezhették, hogy a közös sors fontosabb, mint az egyéni, így születtek a nagy hősök. Ez az a közösségi érzés, ami a mi világunkban csak nagy katasztrófák idején erősödik föl. De azért jó, hogy még föl tud erősödni.
Hogyan látja a keleti ember a boldogságot?
A keleti embernek az a fontos, hogy ő ne mások rovására legyen boldog, ezért nem is akar annyira kitűnni, mert az esetleg irigyeket szül, és az akkor sérti a közösség összetartozását. A keleti embernek a szociális harmónia a fontos szempont. A nyugati ember mindig azt akarja, hogy ő álljon egy kör közepén és őt ünnepeljék. A nyugati világra a versenyszellem, a keleti világra a kooperáció a jellemző. A keleti ember azért akar sikeres lenni, hogy a közösséget segítse. A nyugati világban is felfedezhető nyomokban ez a törekvés, de az individualista világképben az „én” mindig hangsúlyosabb, fontosabb. Míg a nyugati ember a sikerét saját erejének tulajdonítja, a keleti szemléletben a közösség támogatása, a gyökerek megbecsülése hangsúlyos.
Mi a boldogság kulcsa?
Azt gondolom, hogy a boldogság egyik legfontosabb aspektusa, hogy ne materiális jellegű boldogságra törekedjünk. A boldogságkutatás mára már zsákutcába jutott, mert saját maga alatt vágta a fát, amikor elkezdte elemezni, hogy az anyagi javak, a gazdagodás miként teszik boldoggá az embereket. Az derült ki, hogy nincs az a jó, amit ne lehetne nagyon gyorsan megszokni. Lottónyerteseket vizsgáltak, akiknek alaposan megváltozott az életük, de egy év után a boldogság-szintjük visszatért eredeti állapotába. A boldogság sokkal inkább egy folyamat, a belső fejlődés, a folyamatos tanulás, a világ megértése, a másokon való segítés. Ennek során az ember kibontakozik, megvalósítja a benne rejlő lehetőségeket. Az igazi boldogság valamiképp mindig a közösségi jóhoz kapcsolódik.
Közösségi célt szolgál tehát a boldogság?
Evolúciósan kialakult egy érzelem, a boldogság képessége, aminek ugyanúgy megvan a hasznossága, mint például a félelemnek. Azért alakult ki, mert az vált boldog emberré, aki a közösségért tett valami nagyszerű dolgot vagy a közösségért munkálkodott folyamatosan. Ez teszi valójában boldoggá az embert. Ha egy vagyok a törzzsel, akkor az én boldogságom a törzs boldogságának a függvénye. A tudomány és a művészet is így jött létre. Eredendően az embereket mindig az lelkesítette, hogy másokat gyönyörködtessenek a szép énekükkel, regényükkel, vagy sikerült meghatniuk, megnevettetniük a színpadon közönségüket. A művészet célja mindig a közösség megajándékozása volt. Senki nem ír önként az íróasztalának, csak kényszerűségből.
„Az igazi boldogság valamiképp mindig a közösségi jóhoz kapcsolódik”, írta egyszer. Ma mennyiben jelent mást a közösség szolgálata?
A mai világban mások a közösségek. Például amikor én a paleós közösségnek írok egy könyvet, személyesen nem ismerem azokat, akik majd megveszik és olvassák; ugyanakkor a fejemben mégis ott él egy virtuális közösség, akikhez szólok. Ezért bizonyos szavakat nem használok, mert tudom, hogy sokan nem értenék. Vagy amikor a pszichiátria nyomására végül is kirúgtak a munkahelyemről, akkor is az adott erőt, hogy egy olyan közösség tagjának éreztem magamat, ami velem együtt küzd az igazságért és az emberek jobbulásáért. A szakirodalomban rengeteg harcostársam volt, akiket persze személyesen nem ismertem, de közéjük tartozónak érezhettem magamat. Fontos éreznünk, hogy tartozunk valahová és ehhez nem szükséges az embereknek fizikailag összegyűlni. Ezért is fontos, hogy legyenek „ügyeink”.
*
„Szabad akarat nem létezik.”
Ma is hisz a tudományos igazságban?
A tudományban adott kérdésben csak egy igazság van, de különféle érdekekből lehet úgy tenni, mintha több igazság volna. Egy írásom miatt, melyben tudományos kritikáját adtam Freudnak, fegyelmi eljárást akartak indítani velem szemben. A pszichoanalízis a mai napig nagy tekintélynek örvend a pszichológiában, a nagy öregek még űzik is vagy erre építik a teóriáikat, és nem akarnak tudomást venni arról, hogy a pszichoanalízis üres spekuláció. A minden analitikus tankönyvben szereplő híres Anna O. eset bizonyíthatóan hazugság. Nem rosszindulatból mondok ilyet, én kezdetben csodáltam Freudot. Sosem utasítok valamit eleve vissza. 2001-ben, a Magatartástudományok kötetbe írt két fejezetemben még lelkesen idéztem a pszichiátriai kutatásokat. A Rorschach-tesztnek is kifejezetten szakértője voltam, nagy tehetségem volt ennek alkalmazásában; ma azonban már ellenzem az alkalmazását, mert ennél tudománytalanabb vizsgáló eljárás kevés van. Az uralkodó nézetek kritikáját persze nem szeretik a szakmában. Ha valaki beáll egy sorba, akkor maradjon is ott. Ha esetleg mást kezd gondolni menet közben, azt tartsa meg magának. Nem a személyes siker, hanem a tudományos haladás, a jövő tudománya lelkesít.
És mi lesz az?
Ez a jövő egy nagyon más emberképpel foglalkozik. Elég csak annyit mondani, hogy szabad akarat nem létezik. Az a fajta működés, amit úgy képzelünk, hogy eltervezek valamit, aztán kivitelezem, nem így működik. Valójában az agy eltervez valamit, és mikor már szinte elindul a végrehajtás, akkor az agynak egy területe kap egy jelzést, hogy indul már a cselekvés. Akkor érezzük úgy, hogy akaratélményünk van. Tehát fél másodperccel azelőtt, hogy akaratélménye van az embernek, már ki lehet mutatni, hogy elindult a cselekvés. Sőt, volt olyan vizsgálati felállás, amelyben már tíz másodperccel előtte meg lehetett mondani, mit szándékozik majd tenni az ember. A vizsgálat során két gombot lehetett megnyomni. Azt mondták a kísérleti személynek, hogy amikor úgy érzi, hogy a jobb vagy a bal gombot meg akarja nyomni, pillantson rá egy speciális órára, amivel századmásodperceket is lehetett mérni. Közben nézték az agy aktivitását. Amikor a kísérletben résztvevő ember azt érezte, hogy meg akarja nyomni az egyik gombot, a másik szobában, ahol képernyők követték az agyi aktivitását, 70 százalékos biztossággal meg lehetett jósolni a szándékát. Ahogy haladt előre az idő, egyre nőtt a találat pontossága, de az illető még mindig nem tudta, hogy mindjárt meg akarja majd nyomni az egyik gombot.
Ha nem a szabad akarat, akkor mi határozza meg az ember viselkedését?
A külső és a belső környezet. Külső környezeti ingernek számít, hogy itt van egy pohár víz előttem, ami állandóan fölhívja a figyelmet arra, hogy ha szomjas vagyok, igyak. Előbb-utóbb, ha a szomjúságérzetem meg a külső inger találkozik, akkor meg fogok szomjazni, és az agyam „inni akar”. Amikor pedig elindulna a cselekvés, én egyszer csak azon kapnám magamat, hogy éppen szeretnék inni. És akkor engedélyezem a cselekvést. Az akaratnak (vagy akaratélménynek) evolúciósan a viselkedés gátlása a funkciója. Az akarat arra alkalmas, hogy meg tudja gátolni azt a viselkedést, amit az agyam el akar indítani. Az állatoknál nincs akaratélmény, ha megkívánnak egy ételt, rögtön meg is eszik (hacsak nem büntették meg őket érte, akkor a szorongás jelzi nekik, hogy inkább ne tegyék). Az akaratélmény olyan evolúciós vívmány, ami további finomításokat tesz lehetővé a viselkedésszabályozásban.
Miért az evolúció a magyarázat?
Az emberrel foglalkozó tudományoknak az evolúciós szemléletet kéne alapul venni. Hiszen csak az evolúcióból érthető meg, hogyan működünk, mi az eredendő oka és célja a biológiai és pszichés működéseinknek. Az evolúciós szemlélet sajnálatosan hiányzik az orvostudományból, a táplálkozástudományból, és a pszichológiában is csak mint részdiszciplina létezik, holott az evolúciós gondolkodás közvetlenül kihatna a pszichoterápiára is. Nem véletlen, hogy a viselkedésterápiás gyökerű irányzatok a leghatékonyabbak, mert a viselkedésterápia állatvizsgálatokból nőtt ki. Az orvostudományt egy rakás téveszme terheli, kezdve a koleszterin hipotézistől a só kiátkozásán át odáig, hogy a melanómát az UV-sugárzásnak tulajdonítják. Ez mind annak a következménye, hogy az orvostudomány valójában negligálja az evolúciós szemléletet. Hogy a pszichiátriát is szóba hozzam ismét: miközben szorgalmasan keresik a szkizofrénia génjét, 1810 előtt ez a betegség gyakorlatilag nem létezett. Ugyanezért kár keresni az autizmus génjeit is.
Milyen következményei vannak az akarat újraértelmezésének?
Egy olyan új emberkép rajzolódik ki belőle, amiből radikálisan más következtetések vonhatók le. Például ha valaki azt mondja, hogy ő nem bír ellenállni az italnak, és a pszichológus azt mondja neki, hogy de bizony, ez csak akaraterő kérdése, akkor tudományos értelemben nem létező dologról folyik a beszélgetés. Szokásos probléma, hogy miért nem működnek fogadalmak, miért vannak szenvedélybetegségek. Azért nem működnek a fogadalmak, mert az emberek akarattal akarják végrehajtani azokat. Nem akarattal, hanem a körülmények megváltoztatásával kellene próbálkozni. Volt egy páciensem, akire nagyon emlékszem: le akart szokni a csokiról, és kiderült, hogy otthon mindig tart magánál egy tábla csokit. Kérdeztem, hogy ha le akar szokni, miért van nála csokoládé. Azt felelte, hogy arra az esetre tartotta, amikor már nem bírja tovább. Általában persze nem bírta tovább, és mindig megette a tábla csokit.
*
„A változáshoz nagyon radikális környezetváltozásra van szükség”
Hogyan tudunk megszabadulni szokásainktól, függőségeinktől?
Ha valaki igazán meg akarja változtatni az életét, annak a legbiztosabb útja, hogy költözzön el valahova. De legalábbis nagyon radikális környezetváltozásra volna szükség. Ugyanis a környezet, a többi ember, a bennem élő feltevések, hogy ők mit várnak el tőlem, az ő tényleges elvárásaik azok a környezeti ingerek, amik a mi alkotóelemeink. Mi ezeknek a különböző ingereknek vagyunk az összessége. Környezetváltás esetén újra fel kell építeni egy csomó mindent: mit sportoljak, hogyan éljek, hol dolgozzak, milyen társaságba járjak, stb. Akkor újra lehet tervezni és lehetőség van rá, hogy a régi beidegződések ne húzzanak vissza.
Belső környezetünk hogyan befolyásol minket?
A külső elvárás-rendszeren túl dolgozik bennünk (vagy ellenünk) egy másik erő, a mi belső környezetünk, tulajdonképpen gondolataink és szokásaink összessége. A gondolkodás ugyanúgy egy viselkedés és gondolkodási szokásaink vannak. Ha próbára tevő helyzetekben azt szoktam gondolni, hogy úgysem fogok megfelelni a kihívásnak, akkor ez egy rossz gondolati szokás, amit negatív önértékelésnek hívunk. Ha viszont valaki félre tudja ezt tenni, és azt tudja mondani, hogy mindegy, mit gondolok, akkor is csinálom – hamarosan kiderülhet, hogy mégis tudja csinálni. Tehát ezek a gondolati szokások, mint belső környezeti ingerek ugyanúgy konzerválják a régi énünket, mint mondjuk a rossz társaság. Párbajok nélkül című könyvemben is kitértem George Kelly viselkedésmódosítási elvére, mely szerint „Viselkedj úgy, amilyenné válni szeretnél!”. Mindenki fejében sok szerep létezik (pl. a bátor, a sikeres, a felszabadult, stb.). Ha egy színjátszó kör tagjaként arra kérnének, hogy játsszam el a csábító szerepét, bár soha nem viselkedtem így, de a szerepet el tudnám játszani. Amik vagyunk, azok a begyakorolt szerepeink, de ha más szerepet kezdünk tudatosan alakítani, egyszer csak már megszokottá válik és mi átalakultunk. A legegyszerűbb példa, amikor idegenkedünk egy új szemüveget vagy ruhát hordani, mert úgy érezzük, hogy úgy „nem mi vagyunk”. Aztán rövid idő múlva már semmi gondunk nincs vele, azaz belenőttünk az új szerepbe.
Mi alakítjuk a személyiségünket?
Alakíthatnánk, ha az emberek megértenék, hogy könnyedén hihetetlen változásokat el lehetne érni. Olyan szerepeket célszerű kialakítanunk magunk számára, amik minket előre visznek, végrehajthatók és testhezállók, másrészt valami olyan korábbi hibánkat korrigálja, amit nem szerettünk magunkban. Egy televíziós sorozat, amely a plasztikai sebészeti átalakításokról szólt, mindig azzal kezdődött, hogy az orvos megkérdezte a pácienst: „Mit nem szeret magában?”. A pszichoterápiát is így kéne kezdeni.
Ha a környezetünk alakításával, szerepváltozással tudjuk alakítani az életünket, akkor nem lehet, hogy mégis létezik szabad akarat?
A kérdése is azt tükrözi, hogy mai nyelvhasználatunkkal nehéz ezt a kérdést tárgyalni. Hiszen, ha azt mondjuk, „válasszunk” szerepet, „alakítsuk át” környezetünket, implicite mindig megjelenik az akarat, mint a cselekvést elindító aktus. Hogyan képzelhető el akarat nélkül mondjuk a szerepválasztás? Vegyük azt, hogy a szereplés ismételt szenvedést okoz valakinek. Erről „eszébe jut”, hol kereshet segítséget. Ez arra készteti, hogy elmenjen egy terapeutához vagy elolvasson egy önsegítő könyvet. Így olyan viselkedéstervekhez, „szerepekhez” jut, amelyek a fejében modellként irányítják a viselkedését. Pl. következő szerepléséről eszébe jut, mit mondott a terapeuta, és az elindít benne egy másfajta viselkedést, amitől kevésbé fog szorongani. Ezt örömmel nyugtázza, és közben elindult egy megerősítési folyamat is benne - ez az állatkísérletekből is ismert kondicionálás -, s legközelebb még inkább hajlamos lesz követni a fejébe „ültetett” modellt. Persze, nehéz az akarat folyton betolakodó képzetét távol tartani, amikor megpróbáljuk ezt a folyamatot az akarat fogalma nélkül elképzelni, de hát ezért kell sürgősen egy új nyelv.
Hogyan kezdjük a változást?
Ha valaki felpróbál egy új szerepet, megfigyelhető lesz az ellenállás, a környezet reakciójától való félelem. De törekedni kell arra, hogy ilyenkor ne figyeljünk mások véleményére, vagy keressünk olyanokat, akik új szerepünket erősítik meg. Az új osztály, új munkahely, új barátok sokszor nagy változásokat tesznek lehetővé. Hasznos a „fejest ugrás” módszere is, azaz ilyenkor helyzetbe hozzuk magunkat, mintegy kikényszerítve magunkból a kívánt viselkedést. Én ötvenévesen kezdtem el teljesen átalakítani magam. Addig visszahúzódó voltam, aki a szerepléseket hárította. Akkor úgy döntöttem, mostantól – persze józan határok közt – de minden kihívásra igent mondok. Például A nő felemelkedése és tündöklése könyvem úgy született, hogy a kiadó megkérdezte, meg tudom-e írni egy hónap alatt. Azt gondoltam, hogy nem, de azt feleltem, hogy persze. Hetekig első helyezett volt a sikerlistákon. A munkát és a teljesítést persze nem lehet megúszni az átalakulás folyamatában, sokan ettől rettennek vissza.
Köszönjük a cikket a forrásnak:
http://mandiner.hu/cikk/20151228_szendi_gabor_interju_mandiner_boldogsag_kozossegi_johoz_kapcsolodik
